XII.

Kint állva az árnyékban, a könyvtár ablakain keresztül az Angyal a benti jelenetet figyelte. Peter, Hoppy és Brenda Marlow székei egy négyszög három oldalát foglalták el, és körülbelül a negyedik oldalon állt Borieff, egy karosszék támlájának vetve hátát – revolver a kezében, és lógó cigaretta a szájában. Simon könnyen lelőhette volna a rejtekhelyéből, de nem ezt akarta. Látta, hogy Borieff háta pontosan annak az ajtónak fordított hátat, amelyiken keresztül először beléptek a könyvtárba, s azonkívül még más távolságokat és szögeket is emlékezetébe vésett. Aztán csöndesen visszatért a szobába, amit csak előbb hagyott el.

Jopley, akit az Angyal pontosan ugyanúgy kötött össze, mint ő volt, dühödten bámult föl rá a padlóról. Egy másik sarokban Lasser nyögött egyet, és mozdult meg kényelmetlenül, mintha zavaros álomból ébredne; s ez volt minden, amit kifejteni képesek voltak. Az Angyal bátorítóan mosolygott Jopley-re, amikor elment mellette.

– Nem bánom, ha ordítasz is, Algernon, – mondta kedvesen. – Szerintem ez az ajtó hangbiztos, de azért a hatás kedvéért lehet kiabálni.

A másik fontolgatni látszott, hogy vajon megfogadja-e ezt a tanácsot, de még mindig nem szánta el magát, mikor az Angyal már átment a szobán a hatalmas francia ablakokkal szemben álló ajtóhoz és kilépett a sötét folyosóra.

Ujjai ráfonódtak a könyvtár ajtajának kilincsére, és a legcsekélyebb zörgés nélkül megforgatta. Egyedül csak attól félt, hogy az ajtó megreccsenhet, amikor kinyitja; de az kísérteties simasággal siklott hátra, míg elég nagy nyílás nem keletkezett, hogy beléphessen rajta.

Peter Quentin egy delíriumos pillanatig látta, aztán hirtelen elfordította fejét. A lány is megpillantotta, s a félig hitetlenkedő reménytől elfehéredett az arca, mielőtt ő is máshova tekintett volna. Lehajtotta fejét, és szemét cipőjére szögezte, ujjait pedig elviselhetetlen feszültséggel kulcsolta össze. Uniatz vadul összekuszált arcvonásai hirtelen görcsben húzódtak össze, ami miatt a szeme majdnem kiesett üregükből: ha másvalaki lett volna, akkor azt lehetett volna hinni, hogy fáj a gyomra, de nála ez csak annyit jelentett, hogy normális körülmények közötti rettentő fizimiskáját átvonuló Gondolat derítette föl. És az Angyal mint a lopózó leopárd siklott előre, míg olyan közel nem volt Borieff mögött, hogy a nyakába haraphatott volna.

Ezt a kísértést csak Borieff nyakának tényleges állapota győzte le. Az Angyal jobbkeze ehelyett, mint az acélgyűrű, Borieff csuklójára tapadt és ezt mondta a fülébe:

– Búúú!

Az ember felhördült, és hátra akart fordulni. Mintha villamosáram érintette volna meg: de az Angyal vasszorítása megfékezte ezt a mozdulatot, és a revolver ártalmatlanul a mennyezetre meredt. Ugyanakkor Simon balkeze a Lassertől elvett pisztolyt Borieff bordái közé nyomta.

– Ha neked volnék, én ledobnám ezt a kis játékszert – mondta. – Mert engem idegesít.

Megerősítette a fogást Borieff csuklóján, hogy aláhúzza a felszólítást. Az ember fölordított, és elengedte a fegyvert. Simon a lány elé rúgta.

– Csak egy pillanatra vegye át a foglyot, jó? Ha valami bolondosat akar csinálni, csak a gyomrába lőjön, – ott fájdalmasabb.

Míg a lány felvette a revolvert, ellökte Borieffet és kivette a kését. Néhány gyors nyisszantással kettévágta Peter köteleit és Hoppyhoz fordult.

Peter fölállt és lerázta a darabokat.

– Kezdek elkedvetlenedni – mondta. – Már évek óta próbálunk megszabadulni tőled, és valahányszor szépen elrendezzük a dolgot, mindig visszajössz. Sose fogod megtanulni, hogyan kell hősi halált halni? Hagyj másokat is érvényesülni a hősnőnél.

– Majd ha találok valakit, aki csinosabb nálam – biztosította Simon nagylelkűen.

Fölegyenesedett miután szabaddá tette Hoppyt, és átnyújtotta a maradék-kötelet.

– Csinálj egy szép csomagot Borieff barátunkból, Hoppy. Nem szeretnék csalódást okozni neki.

– Igenis, főnök – egyezett bele Uniatz rögtön – csak szeretnék egyet inni…

– Előbb én – mondta Peter Quentin, sebesen elrántva előle a palackot – különbé nem marad elég.

Simon elvette tőle a poharat, mikor megtöltötte és a lányhoz lépett.

– Fontos volt az a londoni út nagyon? Vagy velünk tart mint negyedik?

A lány megrázta fejét.

– Csak Lasser kérését akartam teljesíteni. Annak a franciának kellett volna átadni a pénzt, aki ellátja áruval.

– Istenem – mondta az Angyal – majd elfelejtettem.

Otthagyta a lányt és eltűnt a folyosón keresztül a másik szobába. Egy pillanat múlva már vissza is tért a lepecsételt borítékkal, amit Lasser vett ki a lány táskájából.

– Ez az?

– Igen.

– Rögtön gondoltam, mihelyt megláttam, hogy ér valamit – felelt az Angyal és feltépte mutatóujjával.

Mire megszámolta a vastag bankjegyköteget, a szemöldöke felemelkedett és a szeme nevetett. Hozzátette a Jopleytől visszavett száz fontot, és gondosan zsebrevágta.

– Úgy látom, jó éjszakára helyeztük a leszámolást – mondta. – Ha megosztjuk, némi vigasz lesz számunkra. – Józanul a lányra tekintett. – Lasser nagyon megbízott magában.

– Azt hiszem tudta, hogy ilyen bolond vagyok – felelte a lány keserűen.

– Hogy került össze vele?

– Egyik barátom mutatta be, akivel vitorlázni voltam. Nagyon rendes embernek látszott. Már régóta ismertem, mikor megmondta, hogy mit csinál és hogy segítségre volna szüksége. Tudtam, hogy törvényellenes dolog, de nem éreztem magam gonosztevőnek. Tudja, hogy van ez a dolog – mindannyian csempésztünk már át a határon kisebb tárgyakat, és sose éreztük úgy, hogy valami gonoszat tettünk volna. Úgy gondoltam, remek szórakozás lesz nagyban csinálni a dolgot, amihez egy kis veszély is járul.

– Én loptam már át a határon mindenfélét – felelte az Angyal. – De más az; és megint más ebből élni.

– Oh, tudom – folytatta a lány sírósan – átkozott bolond voltam, ennyi az egész. De akkor nem tudtam… A szervezéshez semmi közöm sem volt. Egyszer-kétszer kimentem a yachton és a Csatornán átvettük az árut egy másiktól, aztán itt kirakodtunk. Én mentem Párizsba és vettem azokat a ruhákat, de Lasser adta hozzá a pénzt, és vágta zsebre a fele hasznot is. Én találkoztam az ügyfeleivel és adtam át az üzeneteket, mikor ő nem akarta, hogy tudják, kitől ered. A múlt éjszaka előtt egyszer sem voltam a teherautókon, de Lasser azt kívánta, hogy biztonság kedvéért két ember legyen a kocsin, és más nem volt kéznél. Most már tudom, miért – mert Lassernek szüksége volt Borieff segítségére, hogy Pargót megkínozzák.

Azt hitte, hogy Borieff és Jopley visszavonult sekrestyések?

– Nem! Gyűlöltem őket. De Lasser azt mondta, hogy azt kell felfogadni erre a munkára, aki kapható; és én nem tudtam, hogy mire lesznek majd képesek. – A lány vállat vont, és szeme sötét volt a fájdalomtól. – Az egész az én hibám. Azt hiszem, átadja majd őket a rendőrségnek, és akkor mindjárt engem is magával vihet. Nem fogok gondot okozni. Bármi történik, örülök, hogy maga elintézte őket.

A férfi megrázta fejét.

– Nem lenne semmi értelme átadni őket a rendőrségnek. Tudja, a Törvénynek olyan felfogása van a bizonyítékokról…

– De…

– Oh, igen, elítélnék őket csempészésért, és fejenként körülbelül hat hónapot kapnának. De ez lenne minden.

– Akkor…

A másik mosolygott.

– Ne törje a fejét, kedves. Maradjon itt egy percig, jó?

Peterhez és Hoppyhoz fordult, aztán Borieff felé intett a fejével.

– Hozzátok be – mondta, és előrement a másik szobába.

Jopley átkozódott és küszködött a kötelékei ellen, s Lasser is visszanyerte már annyira az öntudatát, hogy vonaglani kezdett a padlón. Simon a tűzhelyhez vonszolta őket, és visszament, hogy levágja a nehéz, sodort függönyzsinórokat. Gondosan egymáshoz kötözte a két embert és mikor Borieff is megérkezett, őt is hozzáadta gyűjteményéhez. A kötél másik végét erősen a falba ágyazott tűzhelyrács egyik vasrúdjára kötözte.

Aztán becsukta az ajtót, s Peterre és Hoppyra nézett. A mosoly tökéletesen eltűnt az arcáról.

– Csak egy dolog van, amit még nem tudtok – mondta csöndesen. – Lasser komrád világosított fel engem róla. Ma éjjel fel akarták gyújtani ezt a házat – a falakat előre előkészítették hozzá. És miután mindannyiunkkal úgy bántak volna, mint Pargóval – ebben Borieff is segített – bármi történt volna és bármit mondtunk volna, azt akarták, hogy itt hagynak minket összekötözve, és hagyják, hogy a meggyújtott gyertya a padlóra égjen. Úgyis meg kellett volna szabadulniuk tőlünk, és Lasser szerint elevenen kellett volna megégnünk, hogy a dolog balesetnek tűnjék.

Az Angyal szeme olyan hideg és szenvedélymentes volt, mint az ítélet Angyaláé.

– Mi vagyunk az egyedüli esküdtbíróság itt. Mi az ítéletünk?

* * *

A Hirondel lerobogott a völgybe, és felsüvített az ellenkező oldalon. Valahol a purbecki hegyek első vonulatánál Simon megállította az autót, hogy elővegyen egy cigarettát, és a gép zenéjén át a háttérből ismert kortyolgatást hallott. Megfordult.

A hátsó ülésen Uniatz elvette a palack száját ajkáról és rávigyorgott.

– A szekrényükben találtam, főnök. Gondoltam majd hazafelé melegen fog tartani minket.

– Legalábbis te nem fagysz halálra – mondta az Angyal.

A másik oldalra fordult, ahogy felkattintotta öngyújtóját, és a sötétségbe bámult, ahol a hegyek elzárták tekintete elől a tengert. Valahol a messziségben tompa vörös fény izzott, vibrált, mint valami sápadtan világító felhő. A mellette ülő lány szeme is abba az irányba nézett.

– Mintha tűz volna – mondta érdeklődve.

– Tényleg – válaszolt az Angyal, és anélkül, hogy még egyszer hátratekintett volna, keletre hajtott, Lyndhurst felé.